Sziasztok!
Judyka már annyit rágta a fülem, hogy írjak egy amolyan lezáró bejegyzést a hazaérkezésem kapcsán, s most vettem rá az időt, s a kedvet, hogy ezt meg is tegyem. Előszőr is azzal kezdem, hogy én a többi Assist-ossal ellentétben nem fogom folytatni a blogomat, mert az már nem lenne olyan.
Tehát a sulinak Május 31-én lett vége, a ballagás nem jelentett túl sokat nekem, hiszen nem voltak olyan közeli barátaim a senior-ok között. Délután 2-kor hagytam el végleg a Miss Hall's-t, de a búcsúzás csendesebb volt, mint amire számítottam. Vika már korábban hazament, így tőle kellett először búcsút vennem. Könyebb volt, mint gondoltam, de szerintem akkor még nem igazán fogtuk fel, hogy talán még évekig nem fogjuk látni egymást. Ezután Winnie és Amy segített a szobámat rendbe szedni, majd jöttek értem Krentsáék és mennm kellett. Nem sírtunk, nem is nagyon szóltunk egymáshoz, csak ültünk hárman az ágyamon, mint régen, mikor éjszakába nyúló csajpartikat csaptunk, s próbáltuk feldolgozni az egészet.
Krentsáéknál nagy buli volt Megan ballagása miatt, majd Kerryvel és a közelben lakó lányokkal két egymás utáni sleepover-en voltunk, így nem volt időm a hazajövetelen agyalni. Mire észbekaptam már a Párizsi gépen ültem.
A repülőút egyszerűen borzalmas volt. Én még életemben nem untam annyira magam. Párizsban három órával korábban ott voltam, tehát ott is rengeteget kellett várnom. Mégis, így utólag visszagondolva hamar megérkeztem Ferihegyre, ahol anyuék már tűkön ülve vártak rám. Hazamentunk, s onnantól kezdve már őszintén szólva nem emlékszem sok mindenre. Talán ez most furcsán fog hangzani, de kicsit csalódott voltam. Azt hittem, hogy több minden változik egy év alatt. Hát nem. Még mindig úgy érzem, hogy ez az egész amerikai év csak egy hihetelenül hosszú és intenzív álom volt. Most úgy érzem magam, mint akit reggel hatkor felébresztenek legjobb álmából. Nem volt befejezve az az álom. Lehet, hogy csak telhetetlen vagyok. Elvégre is szép kerek, élményekkel és tapasztalatokkal teli évem volt kinnt, mégis ott van bennem az a "mi lett volna ha..." Az óceán túloldalán, mint úgy általában az álmokban sokszor éreztem úgy, hogy bármire képes vagyok, s körülöttem az emberek is mindig bátorítottak, segítettek. Itthon, egyszerűen visszaestem a valóságba. A pesszimizmusba, ami mostmár tényleg belátom, a magyarok egy óriási hibája.
Szerencsére itt a családom, és a barátaim, akik megszépítek az életem, és segítenek a visszailleszkedésben. Nem tudom mihez kezdenék nélkülük.
Kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e megvalósítani az álmaimat, amik Amerikában olyan közeliek voltak, de itthon úgy érzem, hogy egy világ választ el tőlük. Nem tudom, hova visz majd az élet,de egy biztos, ez az év Amerikában teljesen felforgatta az életem és a gondolkodásom, a hozzáállásom, s már tiszták előttem a céljaim.
Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki olvasta a blogomat, és néha meg egy-egy kedves szóval is bátorított, vagy éppen rámpirított, ha olyasmt írtam, amit nem kellett volna:)
Kellemes nyarat kívánok mindenkinek!!!
